Szakadék szélén- 3.fejezet

Kristen szemszöge:

Kettesben maradtunk.A helyzet, legalább is számomra, rettentően kellemetlen és kínos volt.Próbáltam leplezni zavaromat, de azt hiszem nem túl sikeresen.
Rob még mindig a falnak támaszkodva állt, és onnan nézett le rám.Az időt mint ha megállították volna, minden egyes perc csiga lassúsággal vánszorgott.
A szobában csend uralkodott, kínos csend, mondania akartam valamit, de számra nem jöttek szavak.Olyan szürreálisnak hatott a szituáció, legszívesebben kisétáltam volna , de mivel ágyhoz vagyok "kötve", ez nem egy lehetséges opció.
Hjajj Istenem, ilyesmi is csak velem történhet...
Elmerültem gondolataimban, és egyszer sem néztem fel Rá, próbáltam minél jobban kizárni elmémből, de gondolataim csak körülötte forogtak.
-Nem vagy éhes, vagy esetleg szomjas?Hozzak valamit?-szólalt meg elsőként.Hangjából bizonytalanság csengett ki.
Szólásra nyitottam számat, de végül csak megráztam a fejem, jelezve hogy nem kérek semmit.
Válaszom láttán felsóhajtott.
-Enned kell!-jelentette ki ellentmondást nem tűrően.
-Köszönöm, de nem vagyok éhes, tényleg nem.-erősítettem meg álláspontomat.
-Ebben nem vitatkozom!Amint hazaviszlek készítek valamit.-mondta.
Nem tudtam miért gondoskodik rólam, miért vállalta magára a szerepet.Olyan furcsa ez nekem, hónapok óta látni se akar, sőt még beszélni sem hajlandó most pedig még is itt van, méghozzá önként...
Reménykedni azonban nem akarok, már elfogadtam hogy semmit sem tehetek.
-Indulhatunk?-kérdezte.
-Igen.-halványan elmosolyodtam.
Lassan lehúztam magamról a takarót, és kiültem az ágy szélére.
Rob odajött hozzám, és megállt előttem, nem tudtam mit akar.Kíváncsian néztem fel rá.
-Ha az útban állsz, nem tudok felkelni.-mondtam kedvesen, de Ő csak nem tágított.
-Nem állhatsz fel, nem emlékszel?-emlékeztetett.
-Csak a kocsiig megyünk, az csak nincs megtiltva!-tartottam ki amellett, hogy én márpedig felállok innen-Vagy talán ágyastul viszel ki innen?-viccelődtem, de úgy látszott nem vevő a tréfára.
-Nem.Persze , hogy nem.Ölben!-mondta könnyedén, mintha mi sem lenne természetesebb.
Felnevettem, nyilán Ő is humorosra vette a figurát, de amikor felnéztem rá, arcomról lefagyott a mosoly.
-Te komolyan gondoltad...-mondta halkan, inkább megállapítás volt mint sem kérdés.
-A legkomolyabban!Szerinted még is ki hozott be az udvarról, amikor elájultál?-kérdezte.
Jesszusom, meg se fordult a fejemben hogy esetleg Ő lehetett az.Ma már sokadjára fejem fölött villogott a kérdés: Miért? De már nem is reménykedtem abban hogy válaszra is találok.
-Köszönöm, hogy elkaptál, és hogy behoztál!-mondtam, majd  a mondat végén lehajtottam a fejem, azok  a szemek....
Nem reagált köszönetnyilvánításomra, közelebb jött hozzám, és várta hogy felvehessen az ágyról.
-Karold át a nyakamat!-utasított.
Engedelmeskedni akartam neki, de annyira zavarban éreztem magam a helyzet miatt.Aztán csak összeszedtem minden bátorságomat, karomat átvetettem rajta, és összekulcsoltam nyaka körül.
Rob gyengéden lábam alá nyúlt és fenekemnél fogva felemelt.Könnyedén tartott meg, semmiféle erőlködést nem láttam az arcán.
A szívem egyre hevesebb ütemet vett fel, és szaporábban kapkodtam  a levegőt, csak remélni tudtam , hogy nem veszi észre mit váltott ki belőlem.
Közelebb bújtam hozzá, s szorosan kapaszkodtam belé, nehogy elejtsen, de biztonságban éreztem magam karjai között.Belélegeztem férfias illatát, nem tudtam betelni vele, oly régen érezhettem ezt...
Imádkoztam, hogy minél gyorsabban érjünk el a kocsihoz, mert kész kínzás volt számomra ez a testhelyzet.Nem néztem Robra, kerültem a pillantását, így is eléggé iluminált állapotban voltam.
Kívánságom teljesült ugyan is hamarosan kinyílt a autó ajtaja, és óvatosan beültetett.
-Köszönöm.-mondtam halkan.Válaszul csak biccentett, majd becsukta az ajtót.
Volt benne valami hűvösség, ami teljesen érthető is.
Beszállt a vezetőülésbe és hamarosan el is indultunk.
Egész úton nem szóltunk egymáshoz, én kifelé bámultam az ablakon, Ő pedig az utat figyelte.Néhányszor azonban úgy éreztem engem néz, de igyekezetm nem foglalkozni vele.
Szerencsére az út nem volt hosszú, így hamar begördültünk a házunk elé.Mielőtt még kiszálltunk volna gyorsan előkerestem zsebemből a kulcsot.Rob kiszállt és miután becsukta ajtaját az én oldalamra sétált és kinyitotta az enyémet is.Egy kis habozás után  végül ismét ölbe kapott és elsétált velem egészen az ajtóig, majd odaadtam neki  a kulcsot, és fél kézzel ügyesen ki is nyitotta vele az ajtót.
Csak az egyik karjával tartott a mutatvány közben.Hm, mikor izmosodott meg ennyire?Vetődött fel bennem a kérdés, de bár ne tettem volna ugyan is lelki szemeim előtt megjelent Rob izmos felsőteste.
Kristen, fejezd be!Szólalt meg a belső hangom.Engedelmeskedtem neki és megráztam fejemet, rendezve ezzel elkalandozó gondolataimat.
Amint beértünk, a nappaliba vitt és letett a kanapéra.
-Itt jó lesz?Vagy esetleg vigyelek fel a szobádba?-tette fel a kérdést.
-Nem, itt tökéletes, köszönöm!-válaszoltam, majd elhelyezkedtem a díványon.
Rob még mindig előttem állt, és bár már jól ismerte a terepet, ugyan is nem egyszer volt már itt, most még is bizonytalannak tűnt.
-Hozok egy takarót!-már éppen utána akartam szólni, hogy felesleges, de már el is tűnt.
Nem sokáig várakoztatott, hamarosan ismét előttem termett kedvenc plédemmel a kezében.
Tudta hogy még kiskoromban kaptam apától, és hogy menyit jelent nekem ez a közönséges darab, nagyon figyelmes volt.Amikor megláttam kezében arcomra önkéntelenül is mosoly kúszódott, ami láttán Ő is hasonlóképp reagált.
Mosolya magával ragadott, olyan régen láthattam boldog arcát.Három hónap után, minden apró gesztus annyira sokat jelentett...Még most sem hiszem el hogy itt van, velem.
Közelebb lépett hozzám és rám terítette a puha anyagot, érintése nyomán libabőrös lettem.
-Fázol?-aggodalmaskodott.
-Nem, de köszönöm.
-Libabőrös vagy.Hozzak valami vastagabbat?-kérdezte.
-Ez tökéletes lesz.-biztosítottam.Szavaim hallatán ismét elmosolyodott, de most nem voltam biztos benne hogy teljesen őszintén teszi.
Nagyon közel volt , leheletét nyakamon éreztem.Mélyen egymás tekintetébe meredtünk, és akármennyire is próbáltam kontrolálni magamat, nem tudtam elszakadni a szippantó szürkeségtől.
Nem hajolt el, nem húzódott el, ami teljesen összezavart.Percek telhettek el, úgy tűnt mint ha mondani akarna valamit, de végül nem így tett.
Megköszörülte torkát majd felegyenesedett, és ujjaival hajába túrt.
Jajj, Istenem mennyire hiányzott már ez....Viselkedj Stewart!
-Khm....megyek készítek valami ennivalót!-mondta majd a konyhába sietett.
Olyan csend volt most.Az utcáról nem hallatszott be semmiféle zaj, csak a madarak csicsergése törte meg csöppet  a tökéletes nyugalmat.Teljesen ellazultam az apró dallamok hallatán, olyan szép volt és nagyon megnyugtató.Elterültem a kanapén és bebújtam a takaró alá, majd miután felráztam a párnát, és kényelmesen elhelyezkedtem behunytam a szememet.
Teljesen megfeledkeztem mindenről, olyan jó volt így.Hosszú idő után most először éreztem magam jól, kellemes érzés járta át a testem, elbírtam volna most rögtön aludni.
Vettem egy nagy levegőt majd ismét kinyitottam szemhéjamat és Rob tekintetébe botlottam.Az ajtófélfának támaszkodott, és engem bámult.Feszélyezve éreztem magamat, a pillantása olyan beható volt hogy kellemetlen érzés járta át a testem.Elkaptam a fejemet és felültem az ágyon.
-Csináltam rántottát.-mondta majd behozta a tálcát.Óvatosan az ölembe helyezte, majd leült a mellettem lévő fotelbe.
Meg kell hagyni nagyon ínycsiklandóan nézett ki ami a tányéron volt, és az illata még annál is jobb volt.Bár nem voltam éhes, most még is farkaséhség fogott el.
-Köszönöm.Te nem eszel?-kérdeztem meg.
-Nem vagyok éhes, de neked meg kell enni az utolsó falatig!-utasított.Elmosolyodtam, hangjában semmi parancsoló nem volt-Remélem ízlik.Jó étvágyat!
Felvettem a villát a tálcáról és bekapta az első falatot, mindeközben Rob kíváncsian vizslatott, majdnem el is nevettem magam, de semmiképp sem akartam megbántani.
Nagyon finom volt!Még soha életemben nem ettem ilyen jó rántottát, és ezt komolyan mondom.

-Nagyon finom!-dicsértem meg-Mióta tudsz főzni?-kérdezte mosolyogva.
Azonban némiképp megbántam mert arca elkomorult...Talán valami rosszat mondtam?
-Nem élhetek gyorskajákon....Amúgy is ez csak egy rántotta, nem nagy ügy!-hangja rekedt volt. Beleremegtem .
Amikor együtt voltunk mindig én főztem, és mindig dicsérte is a főztömet, soha sem kellett még a konyha közelébe sem mennie.Talán most rá van szorulva, pedig én milyen szívesen készítenék el neki bármit...
-Akkor is nagyon finom!-erősítettem meg.Már megint lebecsüli magát.
Csendben elfogyasztottam az ételt, majd még egyszer megköszöntem, amiért ilyen kedves velem.
Elvette ölemből a tálcát, majd miután elmosogatott visszatért hozzám egy pohár vízzel.
-Rob, nem kell ezt csinálnod!Nagyon sokat segítettél, de nem lesz semmi baj, hazamehetsz.-mondtam .
A homlokát ráncolta.
-Akkor megyek haza, ha anyukád hazaér!-jelentette ki.
Felsóhajtottam.Szememet forgatva vettem tudomásul hogy egy hosszú délután elé nézünk.
-Zavar, hogy itt vagyok?-kérdezte, hangjában csalódottságot hallottam.
Hogy mondhat ilyet?Nagyon boldoggá tesz hogy most itt van velem, de ugyanakkor nagyon rossz is, mivel iszonyatosan fáj hogy nem ölelhetem át, nem csókolhatom meg.Annyira távolinak érzem, és minderről csak is én tehetek!
-Sosem zavarsz....-mondtam őszintén-De jobb lenne ha elmennél!-hajtottam le fejem.
-Nem hagylak egyedül!Arra ne is számíts, bajod eshet!
Aggódik miattam?
-Tudok vigyázni magamra!-próbáltam megnyugtatni.
-Miért csinálod ezt?-hangja sértett volt-Szerinted nem eléggé nehéz így is?-már kicsit sem volt nyugodt.
Nem néztem fel rá, nem bírtam volna szemébe nézni.Éreztem hogy a sírás határán vagyok, de szerencsére sikerült visszatartanom.
-Nekem sem könnyű....-szinte csak suttogtam, kételkedtem abban hogy meghallotta-Nyugodtan menj el!-mondtam, inmár hangosabban.
-Nem!-emelte fel a hangját.Szinte már kiabált.
Én sem bírtam tovább, nálam is elszakadt a cérna.Éreztem hogy az eső könnycsepp legördül arcomon, amit villámgyorsan le is töröltem.
-Miért?-már én is kiabáltam.
Felnevetett, de ebben semmi jókedv nem volt, erőltetetten hatott.Ismét hajába túrt, ez afféle levezetés volt számára, pótcselekvés.
Homlokán ráncok jelentek meg az idegesség miatt,kedvem lett volna elsimítani őket ujjammal, nem akartam így látni Őt.Belefájdult a szívem!Választ még mindig nem kaptam, de hamarosan megérkezett.
-Mert aggódom miattad!-szólalt meg, hangja halovány volt, még is tisztán hallottam-Amikor összeestél,...én...én  azt hittem beleőrülök....Iszonyatosan féltem hogy bajod esik!És így legalább vigyázhatok rád...
Szavai villámcsapásként hasítottak belém.A könnyeim, amit eddig gondosan visszatartottam, most utat törtek maguknak, de már nem is akartam megakadályozni.Szinte zokogtam, testem rázkódott a sírástól.Nem akartam hogy egy hülye hisztis libának nézzen, de nem tudtam uralkodni magamon.Az elmúl hónapok fájdalma ismét rám tört.
Annyira hiányzik, hogy azt el sem tudom mondani!És most itt van előttem 2 méterre, még is szakadék választ el bennünket egymástól...
Annyira vágytam érintésére, szükségem van rá mint a levegőre, ha nem jobban.
Rob arcára fájdalom ült ki.Arcát tenyerébe temette, majd a kanapéhoz sétált és letérdelt mellé, pontosan elém.
Megfogta a kezemet, érintésétől megremegtem, de már nem akartam titkolni, tudja jól mit képes tenni velem.
-Ne sírj, kérlek!-mondta.Hangja szinte könyörgő volt.
De könnyeim nem akartak elállni.Sosem féltem életemben semmitől sem annyira, mint attól hogy elveszítem Őt!Mindennél fontosabb nekem!
-Sajnálom, annyira sajnálom...-nyögtem ki könnyek között.Sze...szeretlek!-szipogtam.
-Tudom.-mondta.
Annyira kétségbe voltam esve, kapkodtam a levegő után.
Rob arcomhoz emelte kezét és végigsimított rajta, behunytam szememet.Nem akartam elhinni hogy újra érezhetem bársonyos bőrét.
Érintése némiképp lenyugtatott, és már nem zokogtam annyira.
Egymás szemébe néztünk, tekintete meggyötört volt, az utóbbi honapók nyoma, most körvonalazódott.
Rob közelebb hajolt hozzám, szívem pedig ki akart ugrani a helyéről.Úgy éreztem ha most nem csókolhatom, belehalok.Egyre közelebb kerültem édes ajkaihoz , s mindeközben elmerültünk egymás pillantásában.Behunytam szemem, ajkainkat már csak milliméterek választották el egymástól.Belül szint ujjongtam, nem hiszem el, hogy ez megtörténik!
Azonban pont mielőtt megízlelhettem volna a számomra legédesebb gyümölcsöt, megzavartak minket...

Szakadék szélén-2.fejezet

Rob szemszöge:

Kristen felállt mellőlem és nagy nehezen megtett pár lépést.Látszott rajta hogy valami nincsen rendben, imbolygott.
-Igen, én.....én csak....Jobb lesz ha bemegyek.-adott választ imént feltett kérdésemre, de akár csak léptei, hangja is bizonytalan volt, és megcsuklott ahogy a szavakat formázta.
Az aggodalom úrrá lett rajtam és amint megláttam zuhanni, amilyen gyorsan csak tudtam utána kaptam.Szerencsére sikeresen alányúltam, és megtudtam tartani gyönge testét.Azonnal a földre fektettem és megnéztem a pulzusát, teljesen tanácstalan voltam és a kétségbeesés határát súroltam.
Szerencsére hamar kitapintottam az ütőerét, és valamennyire megnyugtatott hogy nem állt meg a szíve.
El sem tudtam képzelni hogy mi történhetett, mi miatt lett rosszul.
Nagyon aggódtam miatta, idegességemben a hajamba túrtam, és mivel nem akartam itt hagyni egyedül, segítségért kiáltottam, és csak remélni tudtam hogy meg is hallja valaki.
Segélykérésem célba ért, ugyan is megpillantottam  Kellant.
Amint meglátott minket odaszaladt hozzánk, látszott rajta, hogy ő  is megijedt.
-Mi történt?-kérdezte, miközben Kristent próbálta vizsgálgatni.
-Én....nem tudom.Be akart menni, és egyszer csak összeesett.-hadartam-Kérlek csinálj valamit, nem eshet baja!-hangom könyörgő volt.
-Hívom a mentőket!-mondta, majd fürgén tárcsázni kezdett.
Nem volt mást tenni csak várni.Várni hogy jöjjön a segítség.
Kristen feje az ölemben pihent, én pedig simogattam arcát.Teljesen kétségbe voltam esve!Mi lesz ha komolyabb baja van?Nem, abba bele sem merek gondolni, nem veszíthetem el.
Akármit is tett szeretem, efelől nincsen kétség, mindennél fontosabb a számomra!
Mivel már ősz volt, és a beton meglehetősen hideg, nem akartam hogy megfázzon, így ölembe kaptam és besiettem vele az épületbe.
Amikor meglátták Krist a karjaimban mindenki odarohant hozzánk és kérdezősködni kezdett, néha már az idegeimre mentek.Nem tudnak segíteni menjenek innen!Talán lehet hogy túlságosan is ingerült voltam, de nem tehetek róla, minden gondolatom csak körülötte forgott.
-Hozzon már valaki egy rohadt vizet!-mondtam indulatosan, mivel már vagy harmadjára szóltam-Mindent nekem kell csinálni?-förmedtem rá Kellanra.
-Hé, nyugi haver!Tudom hogy nagyon aggódsz érte, de attól nem lesz jobb, hogy mindenki fejét leordítod.Rendbe jön hidd el, a mentősök már úton vannak, bármikor megérkezhetnek!-mondta barátom, majd elment vízért.
Tudom hogy ettől nem jobb, de egyszerűen kikészít hogy ennyire tehetetlen vagyok, még mindig nem tért magához, szinte remegtem az idegtől.
Ha belegondolok hogy elveszíthetem....Nem, az nem lehet, nem lesz semmi baj!Ki kell törölnöm a sötét gondolataimat!
Egyszer csak meghallottam a sziréna hangját.Végre!A mentősök villámgyorsan rohantak hozzánk, és vizsgálgatni kezdték szerelmemet.
Nem tehettem mást csak vártam, vártam hogy végre magához térjen...

 Kristen szemszöge:

Minden olyan zavaros volt, semmire sem emlékeztem.A szemhéjamat mintha összeragasztották volna, ahhoz sem volt erőm hogy kinyissam ,de végül még is csak sikerült.
Mindenütt aggódó arcokat láttam.Elsőként Ashley-t pillantottam meg.Amikor észrevette  hogy felébredtem, felpattant a székéről és hozzám sietett.
-Kris, Istenem a szívbajt hoztad ránk!Soha többet ne csinálj ilyet, megértetted?-förmedt rám haragosan, de szemeiben könnyek csillogtak.
-Mit történt?-kérdeztem.
-Elájult kisasszony.-válaszolt valaki.Nem ismertem fel, nyilván egy orvos lehetett.
-Az immunrendszere teljesen legyengült, nem kapott elegendő energiát, így a szervezete feladta a harcot, és eszméletét vesztette.-magyarázta.
-Mi...miért?-értetlenkedem.Nem tudtam hova tenni.Teljesen jól voltam egész nap...
 -Kisasszony, mit evett mostanában?Étkezett rendesen?-tette fel a kérdést az orvos.
Hát, ha jobban belegondolok, nem igazán.
-Mit ért a rendesen alatt?-tudakoltam.
-Napi legalább ötször.-világosított fel.
-Én....Őszintén, nem!-hajtottam le a fejemet, szégyelltem hogy az én hülyeségem miatt kerültem ilyen helyzetbe-Nem igazán van étvágyam.-folytattam.
- Ez nem ilyen egyszerű, értse meg!Komolyabb  baja is lehetett volna, ez nem játék!-mondta komolyan.
-Értem.- a hangom alig hallatszott.
-Máskor figyeljen oda magára,  ez nem csak egy kis semmiség volt!Vegye komolyan!
Lesütöttem a szememet, nagyon kellemetlen volt a helyzet, főleg hogy Rob is a teremben tartózkodott.
A sarokban áll,falnak támaszkodva.Mint ha ideges lett volna, ujjait tördelte.
Szemeiben fájdalmat láttam, megviselt volt.Szörnyű volt Őt így látni.
-Már jobban vagyok, köszönöm.Nagyon hálás vagyok amiért megvizsgált!-köszöntem meg az orvosnak, és éppen készültem felülni az ágyon amikor rám szólt.
-Egész nap ágyban kell maradnia!Ezt feltétlen tartsa be!Bár már jobban van, de még mindig nem elég erős.-mondta.
Nem, nem lehetek ágyhoz kötve.Ma lesz  a premier, meg kell jelennem!
-Jól vagyok doktor úr, tényleg!Nem feküdhetek egész nap, muszáj felkelnem!-mondtam teljesen komolyan, de az orvos nagyon nem így gondolta.
-Nézze, tudom hogy maguk fontos emberek, de akkor is csak emberek!Nem kelhet ki ma az ágyból, és kész!Ha megteszi az életével játszik, fogja fel kérem!-mondta nyomatékosan.
-De...-kezdetem volna bele amikor Rob közbeszólt.Nagyon meglepett reakciója.
-Ne aggódjon doktor úr, nem fogjuk hagyni hogy felkeljen!-mondta.A mondat végén a szemembe nézett.
Elkaptam tekintetemet, nekem ez nem megy!Nem tudok a közelében megmaradni...
Az orvos miután mindenkitől elköszönt, és még egyszer a lelkemre kötötte hogy meg se moccanjak, amire én  csak lelkesen bólogattam, távozott a szobából.
Amint kilépett az ajtón, kitakaróztam és már éppen lelépni készültem az ágyról amikor Ashley rám kiabált.
-Te mi a fenét csinálsz?A francba Stew nem hallottad mit mondott?-kérdezte kicsit sem kedvesen.
-De minden szavát pontosan jól hallottam, de teljesen jól vagyok, és ma lesz a premier, ott kell lennem!-nem tágítottam.
-Fel ne merészelj állni!Teljesen hülye vagy, még is mit képzelsz?-szólalt meg Rob.Hangjából csak úgy sugárzott a düh.Ugyanakkor amikor találkozott pillantásunk szemeiben mérhetetlen aggodalmat és fájdalmat láttam.Meg sem tudtam szólalni, szégyelltem magamat.Úgy viselkednek velem mint egy taknyos gyerekkel aki nem tudja mit szabad és mit nem.Nem tudtam hova tenni Rob reakcióját...Miért csinálja ezt?Nem mindegy neki hogy mi van velem?
Nem akartam vitatkozni se Vele, se senkivel.Lábaimat visszacsúsztattam a takaró alá és lefeküdtem.
Úgy láttam kissé lankadt a haragja, de még mindig engem nézett.
-Mi lesz a filmmel?-nagy nehezen megtaláltam a szavakat.
-Ki nem szarja le a rohadt premiert?Az a legfontosabb hogy te helyre gyere!-mondta Kellan, és odasétált hozzám majd megölelt.Ismét csak meghatódtam.Jajj, úgy szeretem ezt a macit!
-Köszönöm!És a show?-tértem rá arra ami nagyon érdekelt.
-Elmaradt.A házigazda nagyon megértő volt, azt mondta hogy semmi baj, majd bepótoljuk.Mondtuk neki hogy semmit ne mondjon a műsorban a történtekről.-adott választ.
-Ezt még meg kell köszönnöm neki.-mosolyodtam el, ahogy mindenki más is.
Csak most néztem igazán meg hol is vagyok.Egy bőr kanapén feküdtem, valószínűleg még mindig a backstage-ben lehettem.Egyetlen egy valami izgatott nagyon, hogy hogy is fogok haza jutni.
-Amíg hazamegyek, ugye azét felállhatok?-tudakoltam.
-Szó sem lehet róla!-vágott közbe Ash.
-De hát...
-Majd valamelyikünk hazavisz!Egyébként sem vezethetsz ilyen állapotban!-folytatta.
-Van valaki otthon?Aki vigyázzon rád?-kérdezte Kellan.
Válaszként csak megráztam a fejemet.
-Nem.Anya ötig dolgozik, de nem lesz semmi bajom.Megköszönném ha valaki hazavinne, de onnantól már egyedül is boldogulok.-mondtam mosollyal az arcomon.
-Kit akarsz átverni Kristen Stewart?Ismerlek már mint a tenyeremet!Amint egyedül hagynánk egyszer csak gondolsz valamit és  felkelsz!-okoskodott ismét barátném.
-Ash, nem vagyok már kisbaba.És biztosan jobb dolgotok is van mint sem engem őrizni!Megígérem hogy nem fogok rosszalkodni!-esküdtem meg, de úgy látszott ez sem elég neki, csak erősködött!
-Szó sem lehet róla!Fogd már fel hogy életeddel játszol!-hangja most már eléggé hangos volt.
Csend telepedett a szobára.Én idegességemben ujjaimmal játszottam.Fogalmam sincs ki vállalja magára  a bébicsősz szerepét...
Egyszer csak Rob hangja törte meg a hallgatást.
-Majd én hazaviszem.Vigyázok rá!-mondta, majd rám emelte szürke szempárját.
A mai napon már sokadjára, meglepődtem.Miért csinálja ezt?Tényleg kínozni akar?Az kizárt hogy kibírom vele kettesben míg anya haza nem ér!Egyáltalán miért kedves hozzám, vagy ez is csak a mocskos játéka része?
Ugyanakkor egy részem nagyon is örült a kedves gesztusnak.Reggel még azt sem tudtam volna elképzelni hogy egyáltalán szóba álljon velem, most pedig felajánlja hogy velem tölti az egész délutánt...
Nem értek én már semmit, még hogy a nők a bonyolultak...
Nem szóltam semmit, beletörődtem a helyzetembe.
-Rendben, de nagyon vigyázz rá!Megbízom benned!-fecsegte Ashley.
Rob arcán mint ha apró mosoly villant volna meg, de lehet hogy csak bebeszélem.
-Na mennem kell, a vörös szőnyeges dolgot pedig elintézem, amiatt ne aggódj!Te csak gyógyulj meg, de gyorsan!És szót fogadni!-mondta, a végén felnevettem.Nem tudtam visszatartani kacajomat.
Miután mindenkitől elbúcsúzott el is ment.
Ashley után nem sokkal mindenki távozott, végül csak ketten maradtunk a szobában: Rob és én!
Úgy éreztem mint ha valami átveréses műsorba csöppentem volna...

Szakadék szélén-1.fejezet

Kristen szemszöge:

Lassan 3 hónap telt azóta a bizonyos nap óta....Az a nap, ami kettétörte az életemet, amit még a mai napig is átkozok, ami miatt könnyek gyűlnek a szemembe...Pedig csak magamat okolhatom, senki mást.Amikor belenézek a tükörbe, legszívesebben leköpném magamat, és kicsit sem túlzok!
Undorodom magamtól, gyűlölöm amit tettem,  hogy mennyire arra nincsenek is szavak!
Azt az embert bántottam meg, akit  a világon legjobban szeretek, aki miatt még az életemet is odaadnám bármikor!
Becsaptam, és megaláztam azzal amit tettem, és most látni sem akar, hozzáteszem teljesen jogosan....én sem akarnám látni magam!
Ha visszamehetnék az időben, mindent teljesen máshogy csinálnék, nem esnék bűnbe még egyszer!De sajnos ez lehetetlen, az idő kerekét nem lehet visszaforgatni, se nekem, se senkinek.Egy életre tanultam ebből, talán ez az egyetlen pozitívum...
Egyetlen pillanatért, egy csókért, sutba dobtam mindent ami valaha is fontos volt az életemben!Egy átkozott csókért ami megpecsételte a sorsomat, mind szakmailag, mind érzelmileg...
Igen, megcsaltam Robert Pattinsont, kár is lenne tagadni.Sokan utálnak most, mondhatni az egész világ, de ez  a legkevesebb amit megérdemlek!
Leszarom hogy mások mit gondolnak rólam, engem csak egyetlen egy ember véleménye érdekel, aki viszont szóba se áll velem.
Három hónap telt el, és még mindig fáj, iszonyatosan fáj!Egyetlen egy szót sem váltottam vele, pedig sms-ek tömkelegét küldtem el neki, de egyikre sem érkezett válsz...Még egy 5 oldalas levelet is írtam, amiben mindent elmondtam.De semmi...
Lassan foszlott szerte a remény, napról-napra és mára már feladtam.Nem kerestem Őt hetek óta, de részéről sem érkezett életjel.
Ő promózza a Cosmopolist, én pedig itthon sínylődöm a szobámban és semmi kedvem kimozdulni.
Láttam képeket Róla, és nagyszerűen nézett ki, semmi nyoma nem volt annak rajta ami történt...Már továbblépett, és semmit sem érez irántam, bele kell törődnöm, akkor is ha a szívem szakad bele.Ezt te basztad el Kristen Stewart, de még mennyire...
Azonban egyre csak közeledik az a nap amitől a legjobban félek, a Breaking Dawn befejező részének a premiere, olyannyira hogy mindössze 5 nap választ el tőle!
A gyomrom görcsbe rándul ha rágondolok hogy újra láthatom, és a közelemben lesz, nagyon közel...
Egyszerre örülök és átkozom ezt a napot... Nem tudom hogyan fogom kibírni, a közelében sírás nélkül.
Pedig muszáj lesz, mosolyognunk kell a tömeg előtt, és úgy tenni mint ha mi sem történt volna.El sem tudom mondani hogy mennyire nehéz lesz, de színész vagyok és sikerülnie kell!
Átkarolni Őt úgy, hogy tudom már soha sem lesz az enyém, soha sem lophatok csókot tőle...

5 nappal később...

A tenyerem izzad, a fejem zsong, és a szívem ki akar ugrani a helyéről, soha életemben nem féltem még ennyire semmitől, mint most a  viszontlátástól!Este lesz a vörös szőnyeges premier, azelőtt viszont még meg kell jelennie az egész csapatnak egy show műsorban.Mindenki ott lesz, köztük Rob is, ami csöppet sem meglepő hiszen Ő a másik főszereplő....
 2 órával hamarabb érkeztem a helyszínre, mivel még el kell készíteni  a sminkemet.A sminkes meg is jegyezte hogy rengeteg korrektor kellett a szemem alatti karikák eltüntetéséhez...Hát igen az utóbbi hetekben nem nagyon aludtam, vagy inkább az utóbbi hónapokban...igen, így helyesebb!De végül kész lett a remek mű, és amikor belenéztem a tükörbe szinte rá sem ismertem magamra, a bőröm makulátlan volt, és a fáradtság apró jelét sem lehetett felfedezni rajtam.Talán még sosem néztem ki ilyen jól, pedig a hátrahagyott hónapok nyomot hagytak rajtam, de most semmi sem látszott.Meg is dicsértem a sminkest, kész varázsló!
Miután a sminkkel készen is lettem elmentem egy automatához hogy, ma már sokadjára koffeint gördítsek le a torkomon.Már zsinorban vagy az ötödik kávémat fogyasztottam, de most még ez sem tudott lenyugtatni.
Bedobtam az aprópénzt és vártam hogy a gépből a pohárba folyjon a nedű.Idegességemben doboltam a lábammal a parkettán.
Már majdnem az utolsó csepp is a műanyagban landolt amikor az ajtó nyílni kezdett.
Automatikusan is odakaptam a fejemet.Bár ne tettem volna, ugyan is nem más lépett be rajta mint Rob.
Azt hittem ennél hevesebben már nem verhet a szívem, de úgy látszik tévedtem, torkomban éreztem a gyors ritmust.
Annyira szexy volt...Egy egyszerű fehér inget viselt, farmerrel, és a szemét napszemüveg fedte, amit hamar le is vett és az inge nyakába akasztott.Szó szerint elállt a lélegzetem a látványtól.Belegondolni is rossz volt hogy néhány hónappal ezelőtt még hozzám jött volna elsőként, és heves csókban forrtunk volna össze, ma pedig még a szemébe sem merek nézni.
Ujjaim remegni kezdtem, hogy ne vegye észre, gyorsan hajamba túrtam másik kezemet pedig zsebre dugtam.
Végignézett a termen, és tekintete eljutott hozzám is.Amikor találkozott pillantásunk gyorsan lesütöttem a szememet, de még pár pillanatig magamon éreztem szürke szempárját.
Egy gyors "sziasztok-ot" mondott, majd eltűnt a falak mögött.Nyilván Őt is várja a sminkes.
Még mindig remegett mindenem, levegőre volt szükségem.Villám gyorsasággal vettem ki a gépből a már régen lecsöpögött kávémat, majd kimentem a hátsó kijárathoz cigizni.
Igaz hogy már egyszer leszoktam róla, de azóta történtek "dolgok", és az amúgy sem egyszerű időszakot nikotin nélkül lehetetlen lett volna átvészelni!
Pár méterre tőlem volt egy pad, odagyalogoltam és rágyújtottam egy szálra.
Közben rápillantottam órámra, és konstatáltam hogy még egy teljes óra van kezdésig, plusz még  a pár perc késés, mer soha sem kezdünk pontosan!
Már régen elszívtam az eső szálat, de nem volt erőm feltápászkodni, de főleg bemenni, ha belegondolok hogy ott van Ő is...Nem, nagyon jó lesz nekem itt kint is, csak akkor merészkedek be ha már nagyon muszáj!
A fejemben újra meg újra lejátszódott amint belépett a terembe és találkozott tekintetünk.Sorra szívtam a cigiket, úgy éreztem ha nem gyújthatok rá újból és újból belehalok.
Vagy jó 10 perce ülhettem kint, amikor a hátsóajtó nyílni kezdett és kilépett rajta Kellan.
Rögtön észrevett és széles mosollyal  az arcán elindult felém, majd leült mellém.
-Jó téged újra látni csajszi!-mondta a tőle megszokott kedvességgel.
-Téged is Kell.-viszonoztam az üdvözlést.
-Miért magányoskodsz itt kint?Gyere be hozzánk!-mondta.
-Nem magányoskodom, csak cigizek.-helyesbítettem.
Kellan felnevetett.
-Hát, nevezd ahogy akarod...-inkább nem mondtam erre semmit.
-Amúgy minden rendben?Úgy értem jól vagy?-tudakolta egy kis idő elteltével.
-Jól vagyok, de köszi hogy kérdezed, jólesik!-jó tudni hogy még valakinek fontos vagyok....
-Ez csak természetes Stew, szeretünk ezt soha se feledd el!-mondta majd, bátorításképp megszorította kezemet, elmosolyodtam a gesztustól.Talán hosszú idő óta most mosolyogtam elsőnek.
-Én is szeretlek titeket!-mondtam tiszta szívből.
-Beszéltetek azóta?-terelte kényesebb mederbe a beszélgetést.
-Nem.-válaszoltam röviden.Név nélkül is jól tudtam kire értette.
Felsóhajtott mellettem.
-Jobb lenne ha leülnétek megbeszélni, hidd el!
-Nem kíváncsi rám, egyáltalán!-a hangomból kihallatszott a fájdalom.
-És te feladod?-kérdezte-Nem ez az a Kristen akit én ismerek!
-Ez nem arról szól hogy feladtam!Az ember egy idő után beletörődik, hogy nem kíváncsiak rá...-lehajtottam a fejem az utolsó mondatnál-Nézd, kismillió üzenetet küldtem neki, de egyikre sem válaszolt.Írtam egy levelet is, mindent leírtam benne, hogy mennyire szeretem és hogy mindennél fontos nekem!Minden nap reménnyel keltem fel, hogy talán majd ma, talán ma megtörik  a jég, hogy ír valamit.Annak is örültem volna hogy szia!De semmit sem reagált.Nem adtam fel, egyszerűen beletörődtem, ha lehoznám az égről a csillagokat, akkor sem változna semmi, ezt el kell fogadnom!Utál, és látni sem akar.-zártam le végül a témát, vagy is csak akartam de Kellan csak nem tágított.
-Egy valamit higgy el nekem :Nem utál!Nem is tudna utálni!-mondta komolyan.
-Hagyjuk ezt, nem kíváncsi rám és kész már elfogadtam.
-Nézd, lehet hogy veled nem beszél, de velem igen!Akkor is beszéltünk amikor kiborult a bili és most is bent.Nem mondhatom el mit mondott, mert akkor milyen barát lennék, de annyit mondhatok hogy ne add fel Kris, még semmi sincs veszve!
-Köszönöm hogy próbálsz lelket önteni belém, tényleg nagyon aranyos vagy!De én már nagy nehezen elfogadtam ezt, és nem akarok többet reménykedni, mikor tudom hogy soha sem kaphatom vissza....Olyan vagyok mit egy kisgyerek, aki elvesztette a legkedvesebb maciját, amelyiket mindennél jobban szeretett, és nagyon fáj, de egy idő után már feladja a reményt hogy megtalálhatja.Mindig emlékezni fog rá, de beletörődik!
-Nem kellene beletörődnie!Figyelj, ez csak is a ti dolgotok, de rossz látni ahogy szenvedtek.Úgy döntesz ahogy akarsz, de én azt mondom ne engedd el, hisz ha valaki akkor te ismered a legjobban Robot!-neve hallatán megremegtem.Nem akarok erről beszélni, túlságosan fáj!
-Ismerem Robot, ez igaz!És láttam róla képeket, talán még soha sem nézett ki ilyen jól, mint most.
-És te ezt be is veszed?Ugyan már Kristen, színész, átláthatnál az álarcán!-mondta valamivel hangosabban.
-Én csak azt akarom hogy boldog legyen.... -mondtam alig halhatóan.
-Én is azt akarom hogy boldogok legyetek, ezért mondom azt amit mondok.Mennem kell, mert igazából csak Ash-nek indultam egy kávéért, meg fog ölni hogy eddig elmaradtam.-mondta.Elmosolyodtam, tényleg ilyen Ashley.
-Ha van kedved gyere oda hozzánk, nagyon várunk!-felállt és széttárta karjait.Készséggel tápászkodtam én is fel és átöleltem, nagyon hálás voltam neki hogy időt szánt rám, a meghívásra pedig csak bólintottam, bár az őszintét megvallva, nem igazán hiszem hogy képes vagyok szembe nézni Vele.
Miután érzelmes búcsút váltottunk eltűnt az ajtó mögött.
Én pedig szokásomhoz híven rágyújtottam egy újabb szálra és kiittam az utolsó kortyot is a műnyag pohárból.
Újabb percek telhetek és mialatt kint ültem, de nagyon jól esett a friss szellő, eszem ágban sem volt bemenni, azonban pillanatokon belül megváltozott az álláspontom...
Ugyan is az ajtó ismét résnyire nyílt, majd kilépett rajta Rob.Gyorsan elkaptam róla pillantásomat, és nagyon reméltem hogy mihamarabb bemegy, vagy még jobb észre sem vesz.Ez viszont egyenlő a lehetetlennel mivel kb. 10 méterre volt tőlem.
Az ember megérzi ha nézik, most is ez történt.Éreztem arcomon perszelő tekintetét, egyre kellemetlenebbül éreztem magamat, és semmi sem menthet ki ebből ugyan is kezdésig még háromnegyed óra van.
Nem úgy látszott mint aki be akarna menni, éppen ellenkezőleg, egyre közelebbről hallottam lépteit, teljesen biztos voltam benne hogy felém tart.
Szememet még mindig a betonra szegeztem, és nem állt szándékomban elemelni onnan.
A szívem kihagyott egy ütemet, a tenyerem pedig ismét izzadni kezdett.Próbáltam valahogy levezetni zavaromat, így lábamat ráztam, de semmit sem használt, Ő pedig egyre közelebb volt hozzám.
Mit akar?Veszekedni?Szapulni?Kétségtelen mind a kettőt megérdemelném, de azért reménykedtem benne hogy kedvesebb szándékkal közeledik felém.
Úgy 3 méterre állhatott meg tőlem, tudtam a szemébe kell néznem.Így hát vettem egy nagy levegőt, és megtettem.
Amint szürkéskék szempárjába meredtem , minden emlék, minden érintés, együtt töltött pillanat eszembe jutott.Olyan volt mint ha egy kést szúrtak volna  a szívembe, de megérdemlem.
Nem tudom mennyi idő telt és mire megtörte a csendet.
-Ö...Szia!Én csak, azt szerettem volna megkérdezni hogy .....hogy tudnál adni egy gyújtót?-hangja néhol akadozott, amit nem igazán tudtam mire vélni.Talán ideges?Nem, miért is lenne az,az én vagyok, Ő már semmit sem érez irántam az undoron kívül.
A gondolatba belefájult a szívem!Megráztam a fejemet, és végre szólásra nyitottam számat.
-Persze.Tessék!-mondtam majd felé nyújtottam az öngyújtót, de mindeközben gondosan kerültem a szemkontaktust.
Érte nyúlt, azonban amikor bőrünk összeért, átjárt a jól ismert bizsergés, nem akartam elárulni magamat így gyorsan elkaptam a kezemet.Talán túl gyorsan is, mivel úgy láttam észlelte reakciómat.
Megköszörülte torkát, majd miután rágyújtott visszanyújtotta az eszközt.Másodjára már ügyletem hogy ne érjek hozzá, csak a műanyag végét fogtam meg.
Hallottam ahogy felsóhajt, de semmit sem mondott.
Megállt előttem, és nem mozdult, csak szívta a cigijét.
Ekkor esett le hogy dohányzik.Együtt szoktunk le annak idején, de úgy látom nála sem volt tartós a dolog...
Egy ideig még állt ott, majd legnagyobb meglepetésemre helyet foglalt mellettem.Nem volt nagy hely így testünk összeért, talán csak kínozni akar.Ebből is látszik hogy én már semmilyen reakciót nem váltok ki belőle az undoron kívül...
Nem szóltam semmit.Kedvem lett volna felpattanni, és olyan gyorsan ahogy csak tudok elfutni, és kisírni magamat, de ezt még sem tehettem, túl feltűnő lenne.

Annyira fájt, mint ha a szívemet tépték volna ki a helyéről.Tudni hogy annak az embernek akit mindennél jobban szeretek, már nem jelentek semmit....ezt a fajta fájdalmat nem lehet szavakkal leírni.Belülről mardos, szinte széttép!Minden egyes levegővétel sebet hagy a testen, mázsás kövek nyomják a mellkasomat, és nem tudom legördíteni onnan őket.
És a legrosszabb hogy erről csak is én tehetek, senki más!Megfőztem, hát meg is ehetem...
Iszonyatosan rosszul éreztem magamat, fizikailag is.Levegő után kapkodtam, pánikba estem, a szó szoros értelmében.A lábaim mint a kocsonya, szervezetem egyre jobban kezdte feladni a szolgálatot.
Úgy látszik Rob is észrevette hogy nincs minden rendben.
-Kris, jól vagy?Teljesen elsápadtál!-szólalt meg mellőlem , hangjából hallatszott az aggodalom, amit nem tudtam mire vélni.
Forgott velem a világ.Próbáltam kinyögni valamit, megnyugtatni.
-Igen, én.....én csak....Jobb lesz ha bemegyek.-mondtam nagy nehezen.Hangom megcsuklott a szavaknál.Szemembe könnyek kezdtek gyűlni, minden erőmmel küzdöttem ellenük, de nem sok sikerrel.
Felálltam , és pár lépést sikeresen meg is tettem azonban egyszer csak mintha lábaim összeakadtak volna és felmondták a szolgálatot...
Minden egy pillanat alatt történt, éreztem ahogy zuhanok,és hallottam Rob messzi hangját fülemben, de már nem tudtam reagálni rá...
Elmerültem a sötétség tengerében....

Az írásról...

Tudom, tudom haragszotok rám.Ami mellesleg nagyon is érthető!Azt mondtam hogy lassacskán készen leszek a fejezettel, és hogy napokon belül felteszem, de mint látjátok, nem így alakult.Nagyon sajnálom hogy nem tudtam tartani az ígéretemet, és avval is tisztában vagyok hogy már sokadjára alakult így...Teljesen megértem hogy nehezteltek rám, vagy hogy esetleg ezentúl nem nagyon fogtok hinni nekem, az időpontokkal kapcsolatban, elhiszem hogy nem lettem ezáltal túl szavahihető...
Amit nagyon röstellek, mert iszonyatosan hálás vagyok nektek, a kommentekért, a chatben való írásért, és a növekvő rendszeres olvasókért!
Akár hiszitek, akár nem nagyon szeretlek titeket, és tényleg hálás vagyok mindenért!!
Azonban van olyan hogy az ember egyszerűen nem tud írni, és ennek mostmár nem a Robstenes botrány az oka, mert azon már régen túl léptem, az csak kettejük dolga, és akár együtt vagy külön csak azt kívánom mind Robnak, és Kristennek hogy  találják meg a boldogságot!Ha közöttük vége, akkor nincs mit tenni, majd az idő eldönti hogy hogyan alakulnak a dolgok.
Visszatérve az íráshoz, szóval nem ez az oka a nagy kimaradásnak.
Nem hazudtam, a következő fejezet nagy része már készen van, és megírtam, de hiába ülök le a gép elé hogy befejezzem, és felrakjam nem tudok mit írni...Tudom elcsépelt szöveg hogy nincsen ihletem, de ez van!
Az elmúlt hetekben már számtalanszor ültem le a gép elé, azzal hogy na most összehozom, és gyorsan fel is rakom nektek, de valami miatt nem megy!Nagyon sajnálom és lehet hogy most úgy érzitek hogy cserben hagytalak titeket...Nem szándékozom ezt tenni!
Azt is észre vehettétek hogy a blog az elmúlt hétben eltűnt, és csak a napokban lehetett felnézni.E azért van mert ideiglenesen törültem.Úgy gondoltam hogy semmi értelem tovább folytatni, hiszen nem megy a folytatás.
De minden egyes nappal jobban meggondoltam magamat, és így visszaállítottam.Többé nem szándékozom törölni a blogot, ugyan akkor azt sem ígérem hogy lesz mostanság friss..
Időpontot hiába kérdeztek, nem tudom.Rengeteget gondolkozom a történet folytatásával kapcsolatban de csak nem jutok előbbre..
Szóval röviden: nem törlöm  a blogot, de a friss nem tudom mikor fog felkerülni.
Még egyszer nagyon sajnálom, és megértem ha haragszotok rám, teljesen érthető!

Hogy ne maradjatok olvasás nélkül szeretnék nektek ajánlani egy hihetetlenül jó Robten történetet.Már régebbi a blog de én iszonyatosan szeretem, már vagy negyedjére olvasom elölről., és minden alkalommal jobban és jobban tetszik! :)
Lehet hoyg már van köztetek aki olvasta, az úgy gondolom hogy már többször is megtette, egyszerűen nem lehet megunni, az eddigi legjobb Robsten sztori amit olvastam, és higgyétek el sokat olvastam már.. :D
Aki pedig még nem akadt rá erre az írásra az feltétlenül pótolja , mert nem tudja mit veszít! )
Szóval jó olvasást, és amint tudok jelentkezem! :)

blog:  http://robstenfanfiction.blogspot.hu/2009/11/1-fejezet.html