Szakadék szélén- 5.fejezet

Kristen szemszöge:

Miután nagy nehezen feltápászkodtam az ágyról elmentem letussolni.A langyos víz nagyon jól esett, teljesen felfrissített.Újult erővel kezdtem neki ennek a napnak.
Anya meg is jegyezte, mennyire "sugárzok". Pedig erről szó sincsen, egyszerűen csak elegem lett az önsajnálatból.Persze még mindig nagyon fáj, és tudom hogy életem legnagyobb hibájának következményeit viselem, de nem tehetek mást, folytatnom kell, az idő nem áll meg, hogy nyalogathassam a sebeimet.
Felnőtt nő vagyok, ideje aként is viselkednem.
Már épen indulni akartam a reggeli után, amikor megcsörrent a telefonom.Bekaptam az utolsó falatot és  a készülékért nyúltam a zsebebe.Viszont a kijelzőn olyas valaki neve villogat akiére legkevésbé számítottam.
Rob...
Mit akar?Felvegyem egyáltalán?...Mi van ha fontos?
Végül erőt vettem magamon és megnyomtam a zölden villogó telefont.
-Hallo, tessék.-szóltam be határozottan, legalább is nagyon igyekezte az lenni.
-Szia, Rob vagyok.
-Tudom.Valami baj van?-kérdeztem.
-Nem, szeretnék találkozni veled.-mondta.
Ezt nagyon nem tudtam hova tenni.Nem is tudtam rögtön válaszolni iménti szavaira. Találkozni?Velem?  Még is miért?
-Valami baj van a filmmel?-találtam meg végül a szavakat. Elvégre csak amiatt kereshet.
-Nem.Azzal minden rendben.Magén jelegű...
A torkomon rekedt a szó.A szívem pedig heves iramban kezdett verdesni.Mit jelenthet ez?
Próbáltam, amennyire csak tudtam, leplezni zaklatottságomat, és higgadtan válaszolni.
 -Én...Ma nincs semmi dolgom, szóval....-vettem egy nagy levegőt-Nézd, ha a tegnapiról van szó, én nagyon sajnálom.Felejtsük el!Visszaéltem a helyzettel, nagyon szégyellem nem szabadott volna. Rob, tényleg nem kell erről beszélnünk...
-Kris!Levegőt is vegyél néha.- hallottam hogy mosolyog-Személyesen szeretném ezt megbeszélni.Persze csak ha ráérsz.-mondta.
-Re..rendben.-hangom megcsuklott.
-Akkor átjössz?Vagy üljünk be valahova?
-Nekem mindegy.
-Gyere át.Nem akarom hogy megzavarjanak.
-Oké.Most rögtön, vagy később?-tudakoltam.
-Én most is ráérek.Tulajdonképpen egész nap.-adott választ.
-Már indulok is.Akkor, hamarosan.Szia.- köszöntem el.
Ajkaimra akaratlanul is mosoly kúszott.Bár fogalmam sem volt mit is akar mondani, de maga a tény, hogy találkozni akar velem, már elég volt ahhoz hogy a föld fölött járjak.
Gyorsan zsebembe csúsztattam a slusszkulcsot, dobtam anyának egy gyors puszit, és már ott sem voltam.
Azt kell mondja, finoman fogalmazok ha azt mondom, nem mentem lassan...Valószínűleg megszegtem egy-két KRESZ  szabályt.De szerencsére egy zsaru sem állított meg, és szinte még piros lámpát is alig kaptam.
Kb. fél óra alatt már ott is volta Robnál.
Miután leállítottam a motort, és meglestem tükörképemet a tükörben, konstatáltam hogy annyira nem festek rémesen.Kiszálltam a járműből és még egy utolsó igazítást végeztem a ruhámon, majd gyorsan az ajtóhoz lépkedtem, és bekopogtattam rajta.
Hamarosan nyílt is, és Rob jelent meg a bejáratnál.
Mosoly játszott ajkai sarkában, és miután üdvözölt, beinvitált.
Nem fogok hazudni, lábaim remegtek az idegességtől, és csak remélni tudtam, hogy ezt nem veszi észre.
Sikeresen megtettem azt a pár lépést, és leültem a fotelbe.
-Kérsz esetleg valamit?Kávét,teát?Enni valamit?- csak úgy záporoztak belőle a kérdések.Nevetni támadt kedvem, de nem tettem meg ...
-Nem ,de köszönöm.- válaszoltam.
Ekkor egy sejtelmes pillantást vettet felém.Egy ideig még vizslatott, majd végre megszólalt.
-Ettél egyáltalán ma valamit?-okoskodott.
-Igen, ettem.Köszönöm kérdésed.- igyekeztem nem túl pimasz lenni.De hát ez a basáskodó szerep...
-Biztos?
Felsóhajtottam.
-Biztos!-most már én sem hagytam magam.
Vett egy mély levegőt és még pár másodpercnyi pesztrálás után, úgy látszott felhagy az okoskodással.
Úgy látszik ezt a csatát megnyertem, mivel lassan felém sétált, és  helyet foglalt a velem szemben lévő ülésben.
-Beszéltél az orvossal?- vette komolyra a témát.
Szemeiben aggodalmat láttam tükröződni,  és akkor végem volt.Minden erőmet össze kellett szednem ahhoz, hogy nem könyörögjek a bocsánatáért!
-Nem.De jól vagyok!Nincsen semmi baj.Az csak múló rosszullét volt, semmi több.-próbáltam megnyugtatni, de nem úgy tűnt mint akit oly nagyon meggyőztem.
-Fel kell hívnod.... Kris, legalább a kedvemért.
Mélyen a szemembe nézett beszéd közben és, én szinte megsemmisültem.Lehet neki nemet mondani?Nem, legalább is nekem nem megy.
-Ha annyira akarod, most rögtön felhívom.De esküszöm jól vagyok.
De Ő tántoríthatatlan volt.Úgy nézett rám, mint aki a vesémbe lát.Tudtam, egyetlen szavamnak sem hisz.
-Anya nagyon aggódik miattam...Tegnap sokáig beszélgettünk.Láttam szemeiben a mérhetetlen fájdalmat....Szörnyű érzés volt!- mondta, teljesen őszintén, talán így már hinni fog nekem.
-Soha többet nem akarom úgy látni őt!Teljesen hülye voltam, most már tudom.Már csak miatta is, de összeszedem magamat.Nem hagyom el magam, Rob higgy nekem!Kérlek...
Hangom szinte, már-már könyörgő volt.
Belenéztem igéző szempárjába, és ekkor szállt el minden erőm végérvényesen, és visszavonhatatlanul.
Percekig csak csöndben ültünk és meredtünk egymás elé, amikor is Ő megtörte a hallgatást.
-Nem csak Jules, ijedt meg halálosan... -emelte rám tekintetét-Nagyon, nagyon megijesztettél!Többet ne merészeld!-parancsolta meg.
Én csak bólintani tudtam.
-Hjajj, az ég szerelmére Kristen!Nem csinálhatod ezt velem...én... megfogok őrülni!- temette arcát kezeibe.
Én meg csak ültem ott mint egy rakás szerencsétlenség.Nem tudtam mit is csináljak.Mit csinálhatok egyáltalán? Legszívesebben szorosan magamhoz öleltem volna, és soha el nem  engedném többet!
De ugye bár a történtek fejében azt nem tehettem.
-Rob... - ennyire futotta csupán.Több hang nem jött ki torkomon.
Aztán folytatta:
-Akármi is történt, nagyon fontos vagy nekem, és még annál is fontosabb!Kristen nem akarlak elveszíteni!Nem élném túl!Tegnap amikor a kezeim közt feküdtél és azt hittem talán többet fel sem kelsz... Végre rádöbbentem mennyire hülyén és ostobán is viselkedtem.Kerültelek, és nem válaszoltam egyetlen üzenetedre sem.Annyi év után semmibe vetetlek, de ez nem megoldás, semmire sem megoldás!-csak úgy ömlöttek belőle a szavak, én pedig ledöbbenve hallgattam- Te vagy az egyik legfontosabb ember az életemben, ha nem a legfontosabb.És akármi is történt, nem  akarlak elveszíteni annyi év után.Egyszerűen nem megy, nem tudom távol tartani magam tőled, de most már nem is akarom!Ugyanakkor... semmibe sem tudom venni azt ami történt,... sajnálom...
Viszont az a rengeteg jót, amit kaptam tőled az évek során, nem fogom sutba dobni egyetlen egy rossz miatt!Ha nem ismertelek volna meg, most az az ember sem lennék, akivé melletted váltam.Rengeteg mindent köszönhetek neked Kris, és ezt  a sok mindent soha sem fogom tudni meghálálni neked!
Szóval ennek a sok dumának a lényege, hogy szeretném ha olyan lehetne mint régen, mint a leges legelején.
A legjobb barátom voltál, és mindig ott voltál nekem,  szeretném ha ez újra így lehetne...Lehet hogy ez hatalmas önzőség a részemről, de habár szakítottunk én szeretném ha barátok tudnánk maradni, mint régen.Nem akarlak elveszíteni, nem akarok így tenni mint ha ezek az évek semmisé lennének! Szóval, ez hülyén hangozhat: De tudnál csak a barátom lenni?
Miután befejezte mondandóját, mintha kővé fagytam volna.Most aztán tényleg egyetlen hangot sem tudtam kinyögni.
Barátok?CSAK barátok? Sose gondoltam volna, hogy egyszer az Ő szájából is hallani fogom a jó öreg: "Legyünk barátok" szöveget.
Nem tudtam mit mondjak, azt hiszem enyhén sokkot kaptam...

Szakadék szélén - 4.fejezet

Rob szemszöge:

Már majdnem összeért szánk, amikor váratlanul nyílt  az ajtó és belépett rajta Jules, Kristen anyja.
Nem tudtam eldönteni, hogy most ennek örülök is tulajdonképpen vagy átkozom a pillanatot, mivel félbeszakítottak minket.
Valószínűleg hálásnak kellene lennem a sorshoz mivel  nagyon megbántam volna azt a csókot, pillanatnyi gyengeség volt csupán, egy nagy butaság amit szerencsére nem követtem el.De a a gyönyörű szempár, szinte vonzott magához, az ajkai pedig szétnyíltak előttem....
Elég, elég legyen Rob, ostobaság lett volna!
Akármennyire is megakartam ízlelni ajkait, amint kitisztult  a fejem, és felfogtam a tetteim következményét -na meg persze kellett ehhez Jules is- mert valljuk be ha ő nem toppan be, akkor igen csak csekély az esélye hogy leálltam  volna.De szerencsére nem követtem el nagy badarságot.
Jules még mindig az ajtóban állt, és eléggé csodálkozva szemlélte az imént látottakat.
-Én,...én nem akartam zavarni...-szabadkozott.
-Nem zavartál meg semmit.Jó is hogy jöttél, nekem mennek kell.- mondtam, és mondandóm közben eltávolodtam Kristentől.
Nem akartam a szemébe nézni, na meg azt sem akartam hogy lássa szemeimben a csalódottságot vagy inkább az általa keltett vágyat.
Gyorsan el kell innen húznom, amilyen gyorsan csak lehet.El sem tudom hinni , hogy még mindig ilyen hatással van rám.Kész lettem volna sutba dobni mindent amit ezalatt a 3 hónap alatt elhatároztam...
Szaporáztam lépteimet, minél távolabb kerülök Tőle, annál jobb.Nincs egy épeszű gondolatom se ha Ő velem van.
-Rob...-hallottam még elhalló hangját, de igyekeztem nem foglalkozni vele.El kell mennem, még hozzá most.
-Viszlát, örülök hogy találkoztunk Jules.-mondtam még mielőtt kiléptem volna az ajtón.
Villám gyorsasággal szálltam be kocsimba és már indultam is...

Kristen szemszöge:

Itt hagyott, egyszerűen csak elment és még csak nem is köszönt.Ha anya nem toppan be, el sem tudom képzelni mi történt volna.Vagyis még is, valószínűleg megcsókolt volna...
De talán így a legjobb, úgy is csak megbánta volna az egészet, és csak még inkább utálna, ha ez egyáltalán már lehetséges...
Csak meredtem magam elé, és egy szót sem szóltam, nem ment. Még mindig éreztem férfias illatát a levegőben, és arcomon érintését.A könnycseppek egymás után perdültek le arcomról, de ügyet sem vetettem rájuk, nem akartam elkendőzni mennyire fáj.
-Oh kicsim...Én annyira sajnálom, ha tudtam volna, hogy itt van nem jövök haza, ne haragudj.- törte meg a csendet anya.
De én csak a fejemet ráztam.
-Gyere ide!-mondta és a bevásárlószatyrokat a földre téve szelte át közöttünk a távolságot, és ölelt át.
Szorosan öleltem át, és fejemet vállába temettem, ekkor tört csak rám igazán a sírás.
Nem tudom meddig ülhettünk így , de anya felsőjét teljesen eláztatták könnyeim.
-Nyugodj meg édesem!Sss,.. nem lesz semmi baj.Minden rendbe jön hidd el!- csitított miközben hátamat simogatta.
De én vigasztalhatatlan voltam, tudtam ez nem igaz, semmi sem jön rendbe...Örökre elveszítettem Őt!
-Utál...-csupán ennyit sikerült kinyögnöm könnyeim között.
-Nem, nem ne beszélj butaságot!Meglátod minden rendben lesz!-továbbra is nyugtatgatott.

Miután némiképp lenyugodtam elmeséltem mindent anyának, és sokáig beszélgettünk, aztán hirtelen elnyomott az álom...

Reggel viszonylag kipihenten ébredtem, a hosszú beszélgetés nagyon jót tett.És talán az is jó volt hogy végre igazán kisírtam magamat.
Ma hosszú idő óta érezem először azt hogy jól vagyok, tényleg jól, és hogy nem siránkozhatok örökre.
Talpra kell állnom, nem más miatt hanem magamért.Túl sokáig bujkáltam a sarokban az önsajnálatommal.De az élet nem áll meg, így én se tehetem, már csak a szeretteim miatt is.3 hónapja csak magammal foglalkozom, a saját fájdalmammal, de most rájöttem arra hogy bár az életem legfontosabb részét vesztettem el, de még van kiért küzdenem.
Abba bele sem gondoltam hogy anyának miken kell keresztülmennie amikor így lát, amikor teljesen elhagyom magamat.Ez nem mehet így tovább!
Hatalmas hibát követtem el, de tovább kell lépnem és tovább is fogok!Nem lehetek olyan önző hogy csak magammal törődöm!
Ami tegnap történt, a rosszullét, végre felnyitotta a szememet arra hogy amit csinálok most már nem játék!
Amikor az orvos azt mondta, hogy akár meg is halhattam volna, nem éreztem semmit...
Sem félelmet, sem fájdalmat, csak ürességet.Őszintén,... nem érdekelt.Annyira elmerültem a saját nyomoromban, hogy senki másra nem gondoltam, az igazat megvallva még akartam is a halált...
Igen, remélve hogy majd akkor nem szenvedek, hogy majd akkor már nem fog fájni, nem kell küzdenem.
És amikor tegnap anya szemébe néztem, láttam benne a félelmet, a fájdalmat amit én okoztam neki, pedig nem akartam.Rá nem is gondoltam, pedig  ő mindig itt volt nekem, és fogta  a kezemet, minden egyes nap bátorított, erőt adott.De én nem értékeltem ezt, csak magammal voltam elfoglalkozva.
De ennek végérvényesen vége!
Erős vagyok!Mindenki erősnek ismert meg, mindig is erősnek mutattam magamat.Rob is többek között ezt szerette bennem, hogy képes vagyok harcolni, hogy nem adom fel és nem futamodok meg.
Tegnap döbbentem rá, hogy már majdnem feladtam, már majdnem bedobtam a törülközőt, és készen álltam mindent és mindenkit magam mögött hagyni...
Szerencsére időben észhez tértem!


Tudom rövid, de egyelőre ennyivel tudok szolgálni, remélem azért ez sem okozott csalódást!
Folytatás nem tudom mikor jön, de tényleg igyekszem.
Szóval remélem tetszett, és hogy azért szerettek még. :)
Mert én szeretlek titeket! <3 

puszi: Dóri

ui. :  A számot érdemes meghallgatni, nagyon szép! :) 
És remélem az új design is elnyeri a tetszéseteket. :)

9.Fejezet

  Tudom már nagyon rég óta nem írtam, és nem is jelentkeztem... Nagyon sajnálom, mert joggal érezhetitek hogy cserben hagytalak titeket, pedig ez soha sem állt szándékomban, ezt vagy elhiszitek nekem vagy sem, de ez az igazság!
Most azt hihetitek jelentkeztem a folytatással de nem egészen, nagyon sok minden összejött mostanában, és bár nem akarok magyarázkodni de ez van.Új suli, új környezet, amit mellesleg rettenetesen imádok, össze sem lehet hasonlítani az előző borzalmakkal...De rengeteg tennivalóm is van ez által, sok-sok tanulás, dolgozatok, és mivel most akadt egy kis szünet úgy döntöttem hogy adok valamiféle életjelet magamról. :)
Igen, élek, és jól vagyok, talán még soha sem voltam ilyen jól.
Ez  a környezet amibe most belecsöppentem, a legjobb ami velem történt életem során, végre úgy érzem, hogy megtaláltam a helyemet, és bár ezek nagy szavak de így van, és nagyon hálás is vagyok érte. :)
De visszatérve a történetre, meg kell hogy mondjam nem jutottam előbbre, se elgondolásilag, se pedig írásilag.És hogy teljesen őszinte legyek vannak most fontosabb dolgaim is amiket feltétlenül el kell intéznem, na meg persze a tanulás.De tényleg nem azért írok most hogy kibeszéljem magamat a felelősség alól...
Szóval, nem jutottam előbbre, de mint azt már régen is mondta van egy kevés kész anyagom ami már rég óta meg van írva így úgy gondoltam hogy bár nem sok, sőt nagyon is csekélység, de mivel jelenleg többet nem tehetek megosztom ezt veletek, és remélem hogy nem utáltok annyira nagyon...
Akkor elég is a dumából, itt van a kevéske kész a Pénzért minden a tiéd lehet című történetből, és remélem hogy ami készen van az tetszik nektek.
Tényleg nem tudom hogy mikor is tudok majd teljesen, ténylegesen visszatérni és erre koncentrálni, de azt megígérhetem hogy eljön ez a nap, addig is kitartás, ha van még egyáltalán valaki.
Igyekszem minél hamarabb rendezni a dolgaimat és folytatni az írást, de addig is ennyit adhatok.
Jó olvasást! :)

9.fejezet-Csók

Rob szemszöge:

Kínzóan lassan közeledtem ajkai felé, féltem hogy mint mindig eltol magától, vagy a mi még rosszabb, nem viszonozza csókomat.
Ujjaimat hajába túrtam és fejbőrét cirógattam.Aztán végre összeért szánk.Gyengéden becézgettem puha ajkait, először végignyaltam a felső, majd az alsón is.Nem tolt el, ami bátorítólag hatott rám.
Egyszer csak ajkai szétnyíltak előttem, beengedve nyelvemet.Belül szinte ujjongtam.Visszacsókolt!
Úgy éreztem mint ha most sikerült volna áttörnöm azt a falat, amelyet maga köré gondosan felépített.Azt mondta nem csókolózik senkivel, de még is megtette,méghozzá velem.
Talán nem csak egy egyszerű kuncsaft vagyok számára, talán többet is jelenthetek neki.
Nem akarok ilyesfajta elméletekbe belebonyolódni, de azért szívem mélyén remélem, nem csak egy pénzes pasas vagyok szemében.
Mert hiába is próbálom oly nagyon tagadni, ő már jóval többet jelent nekem, mint csak a szex.Nem terveztem hogy érezni fogok iránta bármit is, de hát ezt nem is lehet megtervezni.
Az ember nem tud parancsolna a szívének, így én sem tudok.
Ez a lány, nő teljesen elveszi az eszemet, amikor meglátom a gyomrom görcsbe rándul, és nem tudom magamat fékezni.Gyönyörű, kétség kívül, de nem csak ez fogott meg benne, hiszem rengeteg szép nőt láttam már életemben, még sem, váltották ezt ki belőlem, amit jelenléte okoz.
Ezt nem lehet megmagyarázni, csillogó szempárja, magával ragad, rabul ejt.Bársonyos bőre, mágnesként vonz, érintenem kell, akár csak egy pillanatra is, de éreznem kell közelségét.
Amint megszólal, hangja a fellegekbe repít, a lelkemig hatol...
Teljesen megőrjít, akarom Őt!Minden lehetséges módon.Már csak a gondolat is fáj, hogy többet nem ölelhetem magamhoz, nem kaphatom meg....Nem engedhetem el!Kedvem támad magamhoz láncolni, ami persze lehetetlen.Annyi év után, annyi fájdalom után, most úgy érzem nem félek érzeni.Sőt,érezni akarok, leakarom vetkőzni ezt  az álarcot amit hordok!Elfelejteni azt a szerepet amit már oly rég óta játszok...
A menyasszonyom kegyetlensége, hatalmas, és mély sebeket hagyott bennem, de Ő más!És az érzéseim is másak.
Azt hittem hogy voltam már szerelmes, de talán még sem.Mert amit most érzek, annyival másabb, intenzívebb,erősebb!És habár egy hang belül azt súgja hogy nem éri meg, hogy ez csak egy fellángolás, én még sem akarok hallgatni rá!Azt hiszem eldöntöttem, nekem kell ez a nő, és nem csak mint egy játékszer!Most sokan azt mondanák bolond vagyok, hisz alig ismerem, és hogy így nem lehet szerelembe esni!De én tisztában vagyok az érzéseimmel!
Még mindig egymást faltuk, ajkaink ritmusban mozogtak egymással édes játékot űzve!
Azonban el kellett válnunk egymástól, az az átkozott oxigén!
Kristen  nem nyitotta ki a szemét, fejét homlokomnak támasztotta, és szaporán vette a levegőt akár csak én.Nem túlzás azt állítani hogy ez volt életem legjobb csókja!Sok nőhöz volt ár szerencsém de Ő, különleges!Gyomrom még mindig görcsbe rándul amint csak ránézek!
A nagy hév mint ha elillant volna.Persze kívánom Őt, mindennél jobban , de most olyan jó így!Nem érzem szükségét annak hogy itt helyben leteperjem.Csak vele akarok lenni, időtlen időkig bírnám így.
Ezer meg ezer gondolat kavargott a fejemben, boldog voltam, talán madarat is lehetne velem fogatni.Kétségtelenül ez volt életem legjobb születésnapja, és mind ez azért van mert itt van velem.
Néma csendben álltunk egymás előtt.Szemei lassan kinyíltak és olyas fajta csillogást láttam benne, ami levakarhatatlan mosolyt csalt arcomra.
Szám önkénytelenül is szólásra nyílt, és végre kiböktem ami szívemet nyomta, bár rettenetesen féltem a reakciójától.
-Kelessz nekem Kristen!-mondtam olyan halkan hogy éppen csak hallani lehetett.
-Itt vagyok.-válaszolta, és szája mosolyra görbült.
Megráztam a fejemet, jelezve hogy nem így értem, félreért.
-Légy csak az enyém!Azt akarom hogy csak velem legyél...-mondtam végre ki az igazságot.
Szemeit pásztáztam, remélve hogy kitudom belőle olvasni mit is gondol.De nem sikerült sok mindent kiderítenem.Ismét csend telepedett közénk.Lehajtotta a fejét, így nem láthattam tekintetét.
Életemben először, talán most igazán féltem...Féltem hogy egyszerűen elmegy, és soha többet nem látom már.Minek szólaltam meg egyáltalán?Ostoroztam magamat.
Percekig állhattunk némán, szótlanul, amikor végre rám emelte tekintetét.
Nagy sóhaj hagyta el száját, majd miután egy pillanatra lehunyta szemét, megszólalt....