Szakadék szélén - 4.fejezet

Rob szemszöge:

Már majdnem összeért szánk, amikor váratlanul nyílt  az ajtó és belépett rajta Jules, Kristen anyja.
Nem tudtam eldönteni, hogy most ennek örülök is tulajdonképpen vagy átkozom a pillanatot, mivel félbeszakítottak minket.
Valószínűleg hálásnak kellene lennem a sorshoz mivel  nagyon megbántam volna azt a csókot, pillanatnyi gyengeség volt csupán, egy nagy butaság amit szerencsére nem követtem el.De a a gyönyörű szempár, szinte vonzott magához, az ajkai pedig szétnyíltak előttem....
Elég, elég legyen Rob, ostobaság lett volna!
Akármennyire is megakartam ízlelni ajkait, amint kitisztult  a fejem, és felfogtam a tetteim következményét -na meg persze kellett ehhez Jules is- mert valljuk be ha ő nem toppan be, akkor igen csak csekély az esélye hogy leálltam  volna.De szerencsére nem követtem el nagy badarságot.
Jules még mindig az ajtóban állt, és eléggé csodálkozva szemlélte az imént látottakat.
-Én,...én nem akartam zavarni...-szabadkozott.
-Nem zavartál meg semmit.Jó is hogy jöttél, nekem mennek kell.- mondtam, és mondandóm közben eltávolodtam Kristentől.
Nem akartam a szemébe nézni, na meg azt sem akartam hogy lássa szemeimben a csalódottságot vagy inkább az általa keltett vágyat.
Gyorsan el kell innen húznom, amilyen gyorsan csak lehet.El sem tudom hinni , hogy még mindig ilyen hatással van rám.Kész lettem volna sutba dobni mindent amit ezalatt a 3 hónap alatt elhatároztam...
Szaporáztam lépteimet, minél távolabb kerülök Tőle, annál jobb.Nincs egy épeszű gondolatom se ha Ő velem van.
-Rob...-hallottam még elhalló hangját, de igyekeztem nem foglalkozni vele.El kell mennem, még hozzá most.
-Viszlát, örülök hogy találkoztunk Jules.-mondtam még mielőtt kiléptem volna az ajtón.
Villám gyorsasággal szálltam be kocsimba és már indultam is...

Kristen szemszöge:

Itt hagyott, egyszerűen csak elment és még csak nem is köszönt.Ha anya nem toppan be, el sem tudom képzelni mi történt volna.Vagyis még is, valószínűleg megcsókolt volna...
De talán így a legjobb, úgy is csak megbánta volna az egészet, és csak még inkább utálna, ha ez egyáltalán már lehetséges...
Csak meredtem magam elé, és egy szót sem szóltam, nem ment. Még mindig éreztem férfias illatát a levegőben, és arcomon érintését.A könnycseppek egymás után perdültek le arcomról, de ügyet sem vetettem rájuk, nem akartam elkendőzni mennyire fáj.
-Oh kicsim...Én annyira sajnálom, ha tudtam volna, hogy itt van nem jövök haza, ne haragudj.- törte meg a csendet anya.
De én csak a fejemet ráztam.
-Gyere ide!-mondta és a bevásárlószatyrokat a földre téve szelte át közöttünk a távolságot, és ölelt át.
Szorosan öleltem át, és fejemet vállába temettem, ekkor tört csak rám igazán a sírás.
Nem tudom meddig ülhettünk így , de anya felsőjét teljesen eláztatták könnyeim.
-Nyugodj meg édesem!Sss,.. nem lesz semmi baj.Minden rendbe jön hidd el!- csitított miközben hátamat simogatta.
De én vigasztalhatatlan voltam, tudtam ez nem igaz, semmi sem jön rendbe...Örökre elveszítettem Őt!
-Utál...-csupán ennyit sikerült kinyögnöm könnyeim között.
-Nem, nem ne beszélj butaságot!Meglátod minden rendben lesz!-továbbra is nyugtatgatott.

Miután némiképp lenyugodtam elmeséltem mindent anyának, és sokáig beszélgettünk, aztán hirtelen elnyomott az álom...

Reggel viszonylag kipihenten ébredtem, a hosszú beszélgetés nagyon jót tett.És talán az is jó volt hogy végre igazán kisírtam magamat.
Ma hosszú idő óta érezem először azt hogy jól vagyok, tényleg jól, és hogy nem siránkozhatok örökre.
Talpra kell állnom, nem más miatt hanem magamért.Túl sokáig bujkáltam a sarokban az önsajnálatommal.De az élet nem áll meg, így én se tehetem, már csak a szeretteim miatt is.3 hónapja csak magammal foglalkozom, a saját fájdalmammal, de most rájöttem arra hogy bár az életem legfontosabb részét vesztettem el, de még van kiért küzdenem.
Abba bele sem gondoltam hogy anyának miken kell keresztülmennie amikor így lát, amikor teljesen elhagyom magamat.Ez nem mehet így tovább!
Hatalmas hibát követtem el, de tovább kell lépnem és tovább is fogok!Nem lehetek olyan önző hogy csak magammal törődöm!
Ami tegnap történt, a rosszullét, végre felnyitotta a szememet arra hogy amit csinálok most már nem játék!
Amikor az orvos azt mondta, hogy akár meg is halhattam volna, nem éreztem semmit...
Sem félelmet, sem fájdalmat, csak ürességet.Őszintén,... nem érdekelt.Annyira elmerültem a saját nyomoromban, hogy senki másra nem gondoltam, az igazat megvallva még akartam is a halált...
Igen, remélve hogy majd akkor nem szenvedek, hogy majd akkor már nem fog fájni, nem kell küzdenem.
És amikor tegnap anya szemébe néztem, láttam benne a félelmet, a fájdalmat amit én okoztam neki, pedig nem akartam.Rá nem is gondoltam, pedig  ő mindig itt volt nekem, és fogta  a kezemet, minden egyes nap bátorított, erőt adott.De én nem értékeltem ezt, csak magammal voltam elfoglalkozva.
De ennek végérvényesen vége!
Erős vagyok!Mindenki erősnek ismert meg, mindig is erősnek mutattam magamat.Rob is többek között ezt szerette bennem, hogy képes vagyok harcolni, hogy nem adom fel és nem futamodok meg.
Tegnap döbbentem rá, hogy már majdnem feladtam, már majdnem bedobtam a törülközőt, és készen álltam mindent és mindenkit magam mögött hagyni...
Szerencsére időben észhez tértem!


Tudom rövid, de egyelőre ennyivel tudok szolgálni, remélem azért ez sem okozott csalódást!
Folytatás nem tudom mikor jön, de tényleg igyekszem.
Szóval remélem tetszett, és hogy azért szerettek még. :)
Mert én szeretlek titeket! <3 

puszi: Dóri

ui. :  A számot érdemes meghallgatni, nagyon szép! :) 
És remélem az új design is elnyeri a tetszéseteket. :)