Szakadék szélén- 3.fejezet

Kristen szemszöge:

Kettesben maradtunk.A helyzet, legalább is számomra, rettentően kellemetlen és kínos volt.Próbáltam leplezni zavaromat, de azt hiszem nem túl sikeresen.
Rob még mindig a falnak támaszkodva állt, és onnan nézett le rám.Az időt mint ha megállították volna, minden egyes perc csiga lassúsággal vánszorgott.
A szobában csend uralkodott, kínos csend, mondania akartam valamit, de számra nem jöttek szavak.Olyan szürreálisnak hatott a szituáció, legszívesebben kisétáltam volna , de mivel ágyhoz vagyok "kötve", ez nem egy lehetséges opció.
Hjajj Istenem, ilyesmi is csak velem történhet...
Elmerültem gondolataimban, és egyszer sem néztem fel Rá, próbáltam minél jobban kizárni elmémből, de gondolataim csak körülötte forogtak.
-Nem vagy éhes, vagy esetleg szomjas?Hozzak valamit?-szólalt meg elsőként.Hangjából bizonytalanság csengett ki.
Szólásra nyitottam számat, de végül csak megráztam a fejem, jelezve hogy nem kérek semmit.
Válaszom láttán felsóhajtott.
-Enned kell!-jelentette ki ellentmondást nem tűrően.
-Köszönöm, de nem vagyok éhes, tényleg nem.-erősítettem meg álláspontomat.
-Ebben nem vitatkozom!Amint hazaviszlek készítek valamit.-mondta.
Nem tudtam miért gondoskodik rólam, miért vállalta magára a szerepet.Olyan furcsa ez nekem, hónapok óta látni se akar, sőt még beszélni sem hajlandó most pedig még is itt van, méghozzá önként...
Reménykedni azonban nem akarok, már elfogadtam hogy semmit sem tehetek.
-Indulhatunk?-kérdezte.
-Igen.-halványan elmosolyodtam.
Lassan lehúztam magamról a takarót, és kiültem az ágy szélére.
Rob odajött hozzám, és megállt előttem, nem tudtam mit akar.Kíváncsian néztem fel rá.
-Ha az útban állsz, nem tudok felkelni.-mondtam kedvesen, de Ő csak nem tágított.
-Nem állhatsz fel, nem emlékszel?-emlékeztetett.
-Csak a kocsiig megyünk, az csak nincs megtiltva!-tartottam ki amellett, hogy én márpedig felállok innen-Vagy talán ágyastul viszel ki innen?-viccelődtem, de úgy látszott nem vevő a tréfára.
-Nem.Persze , hogy nem.Ölben!-mondta könnyedén, mintha mi sem lenne természetesebb.
Felnevettem, nyilán Ő is humorosra vette a figurát, de amikor felnéztem rá, arcomról lefagyott a mosoly.
-Te komolyan gondoltad...-mondta halkan, inkább megállapítás volt mint sem kérdés.
-A legkomolyabban!Szerinted még is ki hozott be az udvarról, amikor elájultál?-kérdezte.
Jesszusom, meg se fordult a fejemben hogy esetleg Ő lehetett az.Ma már sokadjára fejem fölött villogott a kérdés: Miért? De már nem is reménykedtem abban hogy válaszra is találok.
-Köszönöm, hogy elkaptál, és hogy behoztál!-mondtam, majd  a mondat végén lehajtottam a fejem, azok  a szemek....
Nem reagált köszönetnyilvánításomra, közelebb jött hozzám, és várta hogy felvehessen az ágyról.
-Karold át a nyakamat!-utasított.
Engedelmeskedni akartam neki, de annyira zavarban éreztem magam a helyzet miatt.Aztán csak összeszedtem minden bátorságomat, karomat átvetettem rajta, és összekulcsoltam nyaka körül.
Rob gyengéden lábam alá nyúlt és fenekemnél fogva felemelt.Könnyedén tartott meg, semmiféle erőlködést nem láttam az arcán.
A szívem egyre hevesebb ütemet vett fel, és szaporábban kapkodtam  a levegőt, csak remélni tudtam , hogy nem veszi észre mit váltott ki belőlem.
Közelebb bújtam hozzá, s szorosan kapaszkodtam belé, nehogy elejtsen, de biztonságban éreztem magam karjai között.Belélegeztem férfias illatát, nem tudtam betelni vele, oly régen érezhettem ezt...
Imádkoztam, hogy minél gyorsabban érjünk el a kocsihoz, mert kész kínzás volt számomra ez a testhelyzet.Nem néztem Robra, kerültem a pillantását, így is eléggé iluminált állapotban voltam.
Kívánságom teljesült ugyan is hamarosan kinyílt a autó ajtaja, és óvatosan beültetett.
-Köszönöm.-mondtam halkan.Válaszul csak biccentett, majd becsukta az ajtót.
Volt benne valami hűvösség, ami teljesen érthető is.
Beszállt a vezetőülésbe és hamarosan el is indultunk.
Egész úton nem szóltunk egymáshoz, én kifelé bámultam az ablakon, Ő pedig az utat figyelte.Néhányszor azonban úgy éreztem engem néz, de igyekezetm nem foglalkozni vele.
Szerencsére az út nem volt hosszú, így hamar begördültünk a házunk elé.Mielőtt még kiszálltunk volna gyorsan előkerestem zsebemből a kulcsot.Rob kiszállt és miután becsukta ajtaját az én oldalamra sétált és kinyitotta az enyémet is.Egy kis habozás után  végül ismét ölbe kapott és elsétált velem egészen az ajtóig, majd odaadtam neki  a kulcsot, és fél kézzel ügyesen ki is nyitotta vele az ajtót.
Csak az egyik karjával tartott a mutatvány közben.Hm, mikor izmosodott meg ennyire?Vetődött fel bennem a kérdés, de bár ne tettem volna ugyan is lelki szemeim előtt megjelent Rob izmos felsőteste.
Kristen, fejezd be!Szólalt meg a belső hangom.Engedelmeskedtem neki és megráztam fejemet, rendezve ezzel elkalandozó gondolataimat.
Amint beértünk, a nappaliba vitt és letett a kanapéra.
-Itt jó lesz?Vagy esetleg vigyelek fel a szobádba?-tette fel a kérdést.
-Nem, itt tökéletes, köszönöm!-válaszoltam, majd elhelyezkedtem a díványon.
Rob még mindig előttem állt, és bár már jól ismerte a terepet, ugyan is nem egyszer volt már itt, most még is bizonytalannak tűnt.
-Hozok egy takarót!-már éppen utána akartam szólni, hogy felesleges, de már el is tűnt.
Nem sokáig várakoztatott, hamarosan ismét előttem termett kedvenc plédemmel a kezében.
Tudta hogy még kiskoromban kaptam apától, és hogy menyit jelent nekem ez a közönséges darab, nagyon figyelmes volt.Amikor megláttam kezében arcomra önkéntelenül is mosoly kúszódott, ami láttán Ő is hasonlóképp reagált.
Mosolya magával ragadott, olyan régen láthattam boldog arcát.Három hónap után, minden apró gesztus annyira sokat jelentett...Még most sem hiszem el hogy itt van, velem.
Közelebb lépett hozzám és rám terítette a puha anyagot, érintése nyomán libabőrös lettem.
-Fázol?-aggodalmaskodott.
-Nem, de köszönöm.
-Libabőrös vagy.Hozzak valami vastagabbat?-kérdezte.
-Ez tökéletes lesz.-biztosítottam.Szavaim hallatán ismét elmosolyodott, de most nem voltam biztos benne hogy teljesen őszintén teszi.
Nagyon közel volt , leheletét nyakamon éreztem.Mélyen egymás tekintetébe meredtünk, és akármennyire is próbáltam kontrolálni magamat, nem tudtam elszakadni a szippantó szürkeségtől.
Nem hajolt el, nem húzódott el, ami teljesen összezavart.Percek telhettek el, úgy tűnt mint ha mondani akarna valamit, de végül nem így tett.
Megköszörülte torkát majd felegyenesedett, és ujjaival hajába túrt.
Jajj, Istenem mennyire hiányzott már ez....Viselkedj Stewart!
-Khm....megyek készítek valami ennivalót!-mondta majd a konyhába sietett.
Olyan csend volt most.Az utcáról nem hallatszott be semmiféle zaj, csak a madarak csicsergése törte meg csöppet  a tökéletes nyugalmat.Teljesen ellazultam az apró dallamok hallatán, olyan szép volt és nagyon megnyugtató.Elterültem a kanapén és bebújtam a takaró alá, majd miután felráztam a párnát, és kényelmesen elhelyezkedtem behunytam a szememet.
Teljesen megfeledkeztem mindenről, olyan jó volt így.Hosszú idő után most először éreztem magam jól, kellemes érzés járta át a testem, elbírtam volna most rögtön aludni.
Vettem egy nagy levegőt majd ismét kinyitottam szemhéjamat és Rob tekintetébe botlottam.Az ajtófélfának támaszkodott, és engem bámult.Feszélyezve éreztem magamat, a pillantása olyan beható volt hogy kellemetlen érzés járta át a testem.Elkaptam a fejemet és felültem az ágyon.
-Csináltam rántottát.-mondta majd behozta a tálcát.Óvatosan az ölembe helyezte, majd leült a mellettem lévő fotelbe.
Meg kell hagyni nagyon ínycsiklandóan nézett ki ami a tányéron volt, és az illata még annál is jobb volt.Bár nem voltam éhes, most még is farkaséhség fogott el.
-Köszönöm.Te nem eszel?-kérdeztem meg.
-Nem vagyok éhes, de neked meg kell enni az utolsó falatig!-utasított.Elmosolyodtam, hangjában semmi parancsoló nem volt-Remélem ízlik.Jó étvágyat!
Felvettem a villát a tálcáról és bekapta az első falatot, mindeközben Rob kíváncsian vizslatott, majdnem el is nevettem magam, de semmiképp sem akartam megbántani.
Nagyon finom volt!Még soha életemben nem ettem ilyen jó rántottát, és ezt komolyan mondom.

-Nagyon finom!-dicsértem meg-Mióta tudsz főzni?-kérdezte mosolyogva.
Azonban némiképp megbántam mert arca elkomorult...Talán valami rosszat mondtam?
-Nem élhetek gyorskajákon....Amúgy is ez csak egy rántotta, nem nagy ügy!-hangja rekedt volt. Beleremegtem .
Amikor együtt voltunk mindig én főztem, és mindig dicsérte is a főztömet, soha sem kellett még a konyha közelébe sem mennie.Talán most rá van szorulva, pedig én milyen szívesen készítenék el neki bármit...
-Akkor is nagyon finom!-erősítettem meg.Már megint lebecsüli magát.
Csendben elfogyasztottam az ételt, majd még egyszer megköszöntem, amiért ilyen kedves velem.
Elvette ölemből a tálcát, majd miután elmosogatott visszatért hozzám egy pohár vízzel.
-Rob, nem kell ezt csinálnod!Nagyon sokat segítettél, de nem lesz semmi baj, hazamehetsz.-mondtam .
A homlokát ráncolta.
-Akkor megyek haza, ha anyukád hazaér!-jelentette ki.
Felsóhajtottam.Szememet forgatva vettem tudomásul hogy egy hosszú délután elé nézünk.
-Zavar, hogy itt vagyok?-kérdezte, hangjában csalódottságot hallottam.
Hogy mondhat ilyet?Nagyon boldoggá tesz hogy most itt van velem, de ugyanakkor nagyon rossz is, mivel iszonyatosan fáj hogy nem ölelhetem át, nem csókolhatom meg.Annyira távolinak érzem, és minderről csak is én tehetek!
-Sosem zavarsz....-mondtam őszintén-De jobb lenne ha elmennél!-hajtottam le fejem.
-Nem hagylak egyedül!Arra ne is számíts, bajod eshet!
Aggódik miattam?
-Tudok vigyázni magamra!-próbáltam megnyugtatni.
-Miért csinálod ezt?-hangja sértett volt-Szerinted nem eléggé nehéz így is?-már kicsit sem volt nyugodt.
Nem néztem fel rá, nem bírtam volna szemébe nézni.Éreztem hogy a sírás határán vagyok, de szerencsére sikerült visszatartanom.
-Nekem sem könnyű....-szinte csak suttogtam, kételkedtem abban hogy meghallotta-Nyugodtan menj el!-mondtam, inmár hangosabban.
-Nem!-emelte fel a hangját.Szinte már kiabált.
Én sem bírtam tovább, nálam is elszakadt a cérna.Éreztem hogy az eső könnycsepp legördül arcomon, amit villámgyorsan le is töröltem.
-Miért?-már én is kiabáltam.
Felnevetett, de ebben semmi jókedv nem volt, erőltetetten hatott.Ismét hajába túrt, ez afféle levezetés volt számára, pótcselekvés.
Homlokán ráncok jelentek meg az idegesség miatt,kedvem lett volna elsimítani őket ujjammal, nem akartam így látni Őt.Belefájdult a szívem!Választ még mindig nem kaptam, de hamarosan megérkezett.
-Mert aggódom miattad!-szólalt meg, hangja halovány volt, még is tisztán hallottam-Amikor összeestél,...én...én  azt hittem beleőrülök....Iszonyatosan féltem hogy bajod esik!És így legalább vigyázhatok rád...
Szavai villámcsapásként hasítottak belém.A könnyeim, amit eddig gondosan visszatartottam, most utat törtek maguknak, de már nem is akartam megakadályozni.Szinte zokogtam, testem rázkódott a sírástól.Nem akartam hogy egy hülye hisztis libának nézzen, de nem tudtam uralkodni magamon.Az elmúl hónapok fájdalma ismét rám tört.
Annyira hiányzik, hogy azt el sem tudom mondani!És most itt van előttem 2 méterre, még is szakadék választ el bennünket egymástól...
Annyira vágytam érintésére, szükségem van rá mint a levegőre, ha nem jobban.
Rob arcára fájdalom ült ki.Arcát tenyerébe temette, majd a kanapéhoz sétált és letérdelt mellé, pontosan elém.
Megfogta a kezemet, érintésétől megremegtem, de már nem akartam titkolni, tudja jól mit képes tenni velem.
-Ne sírj, kérlek!-mondta.Hangja szinte könyörgő volt.
De könnyeim nem akartak elállni.Sosem féltem életemben semmitől sem annyira, mint attól hogy elveszítem Őt!Mindennél fontosabb nekem!
-Sajnálom, annyira sajnálom...-nyögtem ki könnyek között.Sze...szeretlek!-szipogtam.
-Tudom.-mondta.
Annyira kétségbe voltam esve, kapkodtam a levegő után.
Rob arcomhoz emelte kezét és végigsimított rajta, behunytam szememet.Nem akartam elhinni hogy újra érezhetem bársonyos bőrét.
Érintése némiképp lenyugtatott, és már nem zokogtam annyira.
Egymás szemébe néztünk, tekintete meggyötört volt, az utóbbi honapók nyoma, most körvonalazódott.
Rob közelebb hajolt hozzám, szívem pedig ki akart ugrani a helyéről.Úgy éreztem ha most nem csókolhatom, belehalok.Egyre közelebb kerültem édes ajkaihoz , s mindeközben elmerültünk egymás pillantásában.Behunytam szemem, ajkainkat már csak milliméterek választották el egymástól.Belül szint ujjongtam, nem hiszem el, hogy ez megtörténik!
Azonban pont mielőtt megízlelhettem volna a számomra legédesebb gyümölcsöt, megzavartak minket...